Ritka történetek felebarátja

- Tájékoztatjuk utasainkat, hogy a vonat rövidesen eléri a végállomást, kérjük a csomagjaikra ügyeljenek a leszállásnál. Köszönjük, hogy velünk utaztak! -riadt fel Takaki Kaage.
A géphang felébresztette ugyan, de a mondanivaló tartalmát a kívülről beszüremlő lassulás jelezte. Fájó lapockával egyenesedett ki, majd egyenesen beleütközött egy szempárba.
Fáradtan, zsongó érzékekkel erőlködött némi látszólagos értelemért, azonban az alak elnézően elmosolyodott. És ez a mosoly tisztította ki a fiú fejét. A másik fiú szája sarka pontosan úgy kunkorodott fel, mint amilyen furcsán villant Harumi szeme. Takaki ráharapott az alsó ajkára keserűségében. Csak ne ébredés után. Ne ilyen rögtön. Az idegen fiú hasonlított Takakira, mint minden második tiszta vérű japán, aki még nem hódolt be a nyugati divatnak vagy nem törődött vele. A vonásaikban annyi eltérés mutatkozott, hogy a másik fiú mintha tudta volna használni azt, amit gondolt. Pontosabban, őszintének tűnt. Átütött a bőrén, a kisugárzásán.
Jót derült Takaki Kaagén.
-Hirtelen távozás? -kérdezte váratlanul és hátra dőlt.
Indiszkrét kérdés. Takaki elvörösödött, a szokatlan gesztustól. Bár akkor miért szimpatikus neki?
Bólintott.
-Miből gondoltad?
-Különben hoztál volna olyan vállpárnát. Tudod, amit a fél társadalom használ. Meg mindenféle kütyüt, csakhogy ne érezzék a valóságot a fenekük alatt.
A nyegle közvetlenség meglepte a fiút, a szóhasználatra rezzent egyet. Hasonló korúnak látszott, mint ő, talán egy évvel fiatalabb vagy idősebb lehetett. Haja zselés fénnyel csillogott, szinte szálanként állította be, arca keskeny, állas, tekintete nyíltan fürkészte Takakit. Egyedül a mosolya ingerelte az embert, legalábbis áttűzött rajta.
Vagy csak az utazás tette belé a paranoiát.
-Ismerlek? -szólította meg újra Takaki Kaagét.
-Nem valószínű. Nem -vágta rá motyogva.
Furcsán, félig-meddig húzódozott ettől a sráctól.
Srác. Nem fiú, diák, ember. Srác.
Az idegen váratlanul előre dőlt.
-Pedig tisztára úgy nézel ki, mint az a srác, aki lejáratta magát tegnap.
Takaki nyaka hirtelen fatörzs vastagságúra szélesedett a megfeszülő izmoktól, mire a fiú mosolya vigyorrá szélesedett. Érzékelhetően nyomta meg a "srác" szót. De ez már mellékesnek hatott.
-Beletrafáltam?
Azzal valahonnan előszedett egy fogpiszkálót és nem zavartatva magát, rágcsálni kezdte. A vonat időközben még inkább lassított, a lendület húzta Takakit a súlyánál fogva. Megkapaszkodott a mellette görbülő fogódzóba, de nem vette le a szemét az idegenről. Nem kellene félnie tőle. Nevetségesnek érezte, hogy egy vele egykorú, szemmel láthatóan lázadóra vett figurától megijedjen. Hány éves is? Nyolc vagy tizenöt?
Egyébként nem is emlékezett rá, hogy ott lett volna korábban.
-Akkor már horkoltál, amikor felszálltam -jegyezte meg hirtelen a srác. -De egyébként Yamamoto Haruko vagyok.
Takaki pislogott egyet. Átsuhant rajta a gondolat, hogy hazudhat. Mármint Haruko. Illetve Yamamoto. Megint belezavarodott. Hiszen Harumit is csak magában tegezte ennyire egyértelműen. Összevonta a szemöldökét.
-Látom, nem sokat változtál, te kelekótya -tolta át Yamamoto a fogpiszkálót a másik sarokba.
Elgondolkodva, mókusszerű gyorsasággal, szinte láthatatlanul rágta. -Ugyanúgy csak magaddal vagy elfoglalva.
Ez bolond.
-Nem ismerlek, ha megkérhetlek, szállj le rólam -nyitotta a száját Takaki, bár akarata ellenére kevésbé volt ellenséges, mint amennyire kellett volna.
Vagy amennyire szokott lenni.
-Nem kérhetsz, de egye fene -vigyorgott Yamamoto és Takaki elkerekedő szeme tükrében ketté roppantotta a fogpiszkálót és kisvártatva, jól megrágva lenyelte.
A vonat abban a pillanatban állt meg. Yamamoto felpattant és könnyű, ruganyos járással a nyíló ajtó előtt termett. Egyszerű, de vastagabb, kibélelt pulóverkabátot viselt, farmerrel és irgalmatlanul koszos edzőcipővel.
-Jót tesz az emésztésnek -biccentett Takaki felé. -Később találkozunk.
Azzal már el is tűnt a szem elől.
Takaki Kaage ismét elbambult, a hozzáérő, leszálló egy-két utas húzta vissza a vonat belsejébe. A peronon sem lett jobb, bár a bambaság elillant, az ismeretlenben a megkönnyebbülés helyett, a tanácstalanság fogadta.
Ez a baj a spontán menekülésekkel. Aki nem spontán fajta, annak csak nyűg az egész. Nem mintha lett volna alkalma eddig kipróbálni.
Takaki bölcsen rábólintott ezekre a gondolatokra, aztán elindult, amerre a viszonylag nagy tömeg sodródott. A hajnali órák ellenére meglepően sokan utaztak, a fiú kissé törődötten állta a leplezettnek szánt bíráló pillantásokat. Egy elsős gimnazista ilyenkor nem kóborol láthatóan a világáról sem tudva. Takaki a plafonra nézett, hogy kizárja a perifériájából a tekinteteket.
Rishiri szigete, a béke és nyugalom szigete, látogasson el ön is hozzánk és pihenje ki a fáradalmakat! Rishiri Comp. másodosztályú helyjegy csak kétezer yen! Rishiri Island, egy karnyújtásnyira a Mennyek Kapujától!
A reklám mellett diszkréten felvillant egy másodpercre az utazás időtartama. Wakkanai - Oshidomari, egy óra, negyven perc.
Takaki a zsebébe túrt. Miután a mozgólépcső aljára ért, egy másikra szállt, hogy a felszínre kerüljön. Már nem figyelt a körülötte levő emberekre, egyre inkább belejött a spontaneitásba. Reménykedett abban, hogy a zsebpénze is ugyanúgy viszonyul ehhez.
Szerencséjére éppenhogy beleegyezett. Még a hajójegyen kívül marad belőle, hogy megreggelizhessen valahol.
Kint csípős levegő vágott az arcába, a kellemetlen élménytől megborzongva összehúzta magán a kabátját. Az aluljáróban látott térképpel a fejében, vacogva követte az útvonalat, felkészülve a még zordabb körülményekre a hajón és egyáltalán a kikötőben.
De már az orrába kúszott a tengeri illat, ami a szeles hűvössel elkeveredve olybá tűnt, mintha a fürdőszobában mosná az arcát, hogy felébredjen. Józanító paskolással magán, haladt Rishiri Comp nevű hajó felé, nem volt nehéz megtalálnia.
És egyszeriben, végre felszakadt benne valami, ahogy megpillantotta a komp óriást. Megtorpant és már nem csak körülötte keringett a víz lehelete, hanem benne is. Hirtelen érezte meg, hogy most aztán tényleg egyedül van. Hiába pergett az emberek nyelve körülötte és hiába döntötték fel kis híján, szinte minden második percben.
Üresség.
Nem szomorúság, nem depresszió. Hanem nincs érzés.
Egy töredékmásodpercre kisöpörte belőle a szél az eddigieket. Ekkor ijedt meg igazán. Azonnal eszébe jutott az idegen Yamamoto, a vonatút és a lány. A Valentin napi fesztivállal már nem törődött, Harumi mindig magában hordta a Valentin napot.
Megnyugodott. Az üresség eltűnt.
Hogy ez ne történjen még egyszer meg, gyorsan a jegyvételre koncentrált, később pedig a komppal igyekezett kitölteni magát. Utazott már efféle hajóval, igaz egyszer és az közel sem volt akkora, mint ez a monstrum. Nem is tengert szándékozott akkoriban átszelni. Bement a másodosztályú fülkébe, végigjáratta a tekintetét a termen. Automatikus mozdulattal cselekedet, az esze nem követte.
-Gondoltam, hogy ezt pécézed ki -ugrasztotta meg a hang a háta mögül.
-Követsz? -kérdezte gyanakodva Takaki, a biztonság kedvéért hátra sem fordulva.
-Miért kérded?
Erre már megfordította az elképedés. A srác teli szájjal vigyorgott, péksüteményt tartott lazán a kezében, bár furcsa módon szikkadtnak tűnt. Takaki rápillantott, majd Yamamoto szemébe.
-Na, ne szívass -szaladt ki a fiú száján, mire Yamamoto felnevetett.
-Végre! -bökte ki a nevetéstől dallamosan. -Azt hittem már sosem lesz valami emberi reakciód.
-Neked sincs.
Erre Yamamoto elgondolkodott. Majd vállat vont és nagyot harapott az ételszerű valamiből.
-Igaz.
Takaki alaposan végigmérte a srácot a beállt csöndben. Aztán belátta, hogy semmi értelme hadakoznia ellene, ha már a menekülésből átváltott spontaneitás éppen Yamamoto lenne. Mármint szimbolikusan. Eddig sem gondolkodott ilyen emelkedetten. Talán jót tesz. Habozva felé nyújtotta a kezét.
-Takaki Kaage -mutatkozott be.
Legalább egy ép gesztusuk legyen.
-Tudom -csapta bele morzsás ujjait Yamamoto, mire Takaki felsóhajtott.
Ami nem megy, azt ne erőltessük.
Yamamoto békésen falta tovább a péksüteményt, amiből még talán két harapás lehetett. Az ujjait nyalogatva elfordult Takakitól, hümmögött, majd a fiúra nézett.
-Nincs kedved felmenni a fedélzetre? Minek tipródjunk a tatamiknál, különben sem fogjuk használni.
-Hideg van.
Yamamoto úgy tett, mintha könnyet morzsolna el a szeme alatt.
-Istenek! Ez visszaváltozott csecsemővé. Régen jobban bírtad, mit ne mondjak.
-Továbbra sem ismerlek. És mi az, hogy istenek? Csak nem...
-Régi vallás vagy új, tök mindegy. Nem? Sosem hittél semmiben, ergo adj egy ötöst a saját nyomorodnak. Legalább szembe néztél vele. Dicsérendő volt már akkor is.
Takaki meredten bámult rá. A srác stílusa egyre romlott. Mintha nem  egy japán beszélne a szájából. Semmi tartózkodás, semmi tisztelet, semmi udvariasság. Yamamoto váratlanul meghajolt.
-Drága uram, üdvözölje a ritka történetek felebarátját személyesen! Ha többet óhajt megtudni, emelje túl magát a saját bőrén és várom odafent. Van pár jó sztorim.
Majd ügyet sem vetve Takaki reakciójára kacsintott egyet és a fedélzetre vezető lépcsőn lépve megrázta a fenekét, mielőtt teljesen felért volna.
Takaki elvörösödött.
Ilyen nyílt cukkolásban sem volt még része, mint ahogy abban sem, hogy valaki pontosan ráérzett volna, mi történik a háta mögött.
És még ki is gúnyolja.
És ő, Takaki mégis szimpatizált vele.

3 óra 58 perc

Mindene olyan nehéz volt. Talán a lábából eredhetett a súly, mintha a talpán keresztül felitta volna az utat, amennyit aznap megtett. Vagy amennyi még rá várt. Esetleg a plafonig érő szégyenérzet nyomta egyre össze, akár egy tenyér. Takaki Kaage kellemetlenül érezte magát. Nem a fáradtságtól, inkább tehetetlenségtől.
Az ülés közvetítette a suhanást, amivel egyenesen Wakkanai felé tartott, szédítő sebességgel, az ablakon átszüremlő sötétség is úgy rohant, mintha kergetnék. Asahikawa fényei összemosódtak, különösen a lampionok tömkelege, bár erről csak az tudott igazán, aki aznap besegített felszerelni azokat.
Mint Takaki Kaage.
Azonban nem sokáig élvezhette a lágy fénybogarak billegését a kora esti szélben. Sőt, valójában nem is figyelt rájuk. Már akkor sem, amikor készülődtek az ünnepségre. Rutinos, szakszerű mozdulatokkal rögzítette a kisebb gömböket és téglalapokat, de közben végig ábrándozott.
Tervei voltak. Valentin napon. Kinek nem?
A lengő alkonysugarakat utánzó könnyed lámpák alatt, kivétel nélkül tervek sokasága haladt el, kéz a kézben vagy magányosan vágyakozó szemmel. Édes illat töltötte be a levegőt, ha az ember elképzelte, pontosan olyan rózsaszín érzékeket gyújtott, mint az, ami ontotta magából.
A kisebb karnevál közepét egy vastag, mélyen barázdált törzsű, ám terebélyes cseresznye fa alkotta. Annak közelében, a kinyúló ágak alatt elterülő sziromágyon állt az, aki miatt Takaki Kaage jóformán még magáról a szerelemről is elfeledkezett. Valentin nap idején.
Hayashi Harumit egészen az alsó általános iskolás óta ismerte, de a kezdetekben nem kedvelte. Pontosan emlékezett az első alkalomra, amikor megpillantotta és a hirtelen támadt gondolatokra. A lány kedves, bájos természete illett a törékeny, karcsú alakjához és a derékig érő, csillogóan fekete hajához, ami klasszikus szépséget kölcsönzött neki. Azonban Harumi-chan szeme mást sugallt. Mandula alakja csak egy árnyalatnyival volt keskenyebb a valódi manduláénál, a sarka is megdöbbentően apró, cinkos vonással zárult le, amitől mindig úgy tűnt, mintha pajkosan villant volna arra, akire ráirányult. Fekete ónixként ragyogott a napfényben. És Takaki Kaage az első időkben meg volt győződve arról, hogy boszorkány van az osztályukban. Azután pedig különös egybeeséssel szinte mindig egy iskolába, egy osztályba kerültek. Harumi jól tanult, szorgalmasan, de a tekintete soha nem változott meg.
Így valahogy törvényszerűnek látszott, hogy Takaki Kaagénak kell beadnia a derekát és kénytelen kelletlen megszeretnie a lányt. Ami nem igazán volt kényszerű.
Ahogy kisebb korában elsőre megijedt tőle, úgy elsős gimnazistaként elsőre beleszeretett.
Takaki Kaage keserűen elmosolyodott, keze ökölbe szorult a térdén. A vonat még hangtalanul repítette egyre távolabb a szerelmesek fesztiváljától, a lánytól és az estétől.
A legrosszabbnak hitt megoldásokra az ilyen esetekben jön rá az ember. Legalábbis, akkor a legrosszabbnak hat. Ráébredt, hogy valójában mindig, világéletében, az első pillanattól fogva vonzódott a lányhoz, különben nem foglalkozott volna vele, nem szőtt volna meséket köré és nem vette volna egybeesésnek, hogyan fonódott valahogy össze Harumi és az ő élete. Nem kellett olyan erősen és szorosan, egy szerelmes számára maga a szerelem elég indok rá.
És Takaki Kaage mérhetetlenül szerelmes volt. Szerelmes. És szerelmes lesz, amíg él.
A maga tizenhat évével, soványsága minden rezdülésével, a láthatatlanság minden pórusával.
Merthogy a nagy rajongásban csak éppen arra nem gondolt, hogy a lány egyáltalán számon tartja őt?
Az este ékes bizonyítékul szolgált.
Takaki Kaage pedig kilazította a kezét és bosszankodva nézett a tenyerébe. Úton volt. Ennyi meg ahhoz bizonyult elégnek, hogy megjósolja a botrányt, amit az elszökéssel okozott. Az a haraggal vegyes üresség váratlanul megrémítette, amikor Harumi meglepett elutasítással viszonozta a pillantását, majd hűvössé fakuló bájjal elhátrált tőle. Nem pirult el, nem tétovázott, ahogy Takaki Kaage számított rá. Azt készséggel meghagyta a fiúnak, aki szégyenében elmenekült.
És menekül most is.
Három óra és ötvennyolc perc menekülés.
Nem tudott hátra dőlni, nem bírt megülni sem. Izgatta az utazás, izgatta, hogy ült, feszélyezte az, amit ott hagyott. Sóvárgott az után, akit ott hagyott. Még úgy is, hogy őt hagyták el.
A vonat plafonjára meredt. Mindig ezt fogja csinálni? Addig csűri csavarja, míg értelmetlenné válik és nyugodt szívvel arrébb rakja, mint más felelősségét? Egyfolytában ezen járt az esze, valójában akármikor a lányt képzelte maga elé vagy egyszerűen látta, azonnal megjelentek az első kérdés foszlányok. Ingerelte, hogy Harumi miatt, saját magán is el kellett töprengenie.
Pedig az, hogy gondolkodott rajta, nem segített.
A szerelmen nem segít a gondolkodás. Nem mintha kellene annak segítség.
Takaki Kaage életében először érezte úgy, hogy elhagyta önmagát valahol, két megálló között. A leendő férfiúi ereje meg száz megállónyi mélyen morzsolódhatott. Gyáva. Vesztes. Felelőtlen.
Vállat vont.
Most már mindegy.
Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan csendesült a háborgás. Bugyborékolt még benne, de nem akadályozta meg, hogy ismét a valóságban legyen. Megfogta a fejét. Egyre inkább belekeveredett.
Az órájára nézett, egyszer -kétszer, tehát egy órán át fordult hátra és bámulta vissza a vonat útját, kezdve Harumitól. Mert tőle indult el.
És még tartotta magát a remény, hogy hozzá is fog visszatérni.
Kevesen maradtak a hosszú kocsiban, a fiún kívül mindössze ketten-hárman üldögéltek nyugodtan vagy félig bóbiskolva. Későre járt, a fesztiválnak régen vége lehetett. Be kellett vallania, hogy nem tartozott a rosszfiúk közé. De a jók mellé sem állhatott be bűntudat nélkül. Amit elhatározott, azt megtette, bár eddigi életében senki sem számított annyira, hogy erről tudjon. Hogy tudja, milyen igazából. Hogy mi jár a fejében.
Felderengett Harumi tekintete. Ekkor döbbent rá, hogy a vallomás hatására, a lány elvesztette azt a furcsa csillogást egy pillanatra, ami annyira jellemezte. Eltűnt az a ragyogás, a csiszolt ónixból széndarab lett, a cinkos szemsarok kisimult. Maszk. Maszk lett belőle.
Takaki Kaage nem volt költő.
Egy tollvonásnyi művészi véna sem szorult belé. Azonban, ahogy így nézte a jelenetét, mintha felébresztette volna lányt.
Furcsa egy gondolat.
Felébresztette, éppen a szerelmesek ünnepén. Túlságosan tolakodott volna? Halkan, szinte suttogva szólította meg és ugyanilyen finoman -ha nem vegyült bele némi szégyenlős árnyalat-, vallotta be az érzését. Nem érzéseit. Érzését. Csak egy volt belőle, egy és megismételhetetlen. Mint a lány. És mint az összes róla szóló álma.
Takaki Kaage valóban nem mondhatta, hogy költő lett volna.
De mégis, ki nem az ha az álmairól van szó?
Három óra és ötvennyolc perc.
Ennyi időbe telt, míg mérföldek választották el az álmától.

FIGYELEM! ÚJ TÖRTÉNET VÁRHATÓ!

Amint a körvonalak világossá válnak, útjára indul a Holdvirágzás!

Előre leszögezném, hogy egy japán legenda ihletett meg és a történet alapja ez a legenda maradt! Remélem megkedvelitek a történetet, lassan már egy hónapja ülök rajta, csendben érlelgetem, majd szétfeszít a lendület. Azonban még be kell fejeznem egy másik történetet, amit más oldalon teszek közzé, ezért a Holdvirágzás várhatóan október vége felé kezdődik el.

Ha határidőt kellene mondani, mondjuk október 25. és november 2.-a között lesz egy holtpont, amikor újra jelentkezem valamiféle fejleménnyel.

Addig is egy kis bemutató:

Egy férfi a Vadász-klánból, egy férfi a Harcos-klánból és egy rakoncátlan rókaszellem egyesítik céljaikat, hogy megkeressék egyikük vágyának álmát. Rendben. Igazából egy csapat nyikhaj, akik suhanc kedvükben úgy döntenek, maguk keresik meg életük kalandját.

Vajon miért éppen a halál lendülete kergeti a legjobban a vágyakat?  Miért sejtünk a sötétség mögött valami tragikus kecsességet, ha sziluett táncol az orrunk előtt?