3 óra 58 perc

Mindene olyan nehéz volt. Talán a lábából eredhetett a súly, mintha a talpán keresztül felitta volna az utat, amennyit aznap megtett. Vagy amennyi még rá várt. Esetleg a plafonig érő szégyenérzet nyomta egyre össze, akár egy tenyér. Takaki Kaage kellemetlenül érezte magát. Nem a fáradtságtól, inkább tehetetlenségtől.
Az ülés közvetítette a suhanást, amivel egyenesen Wakkanai felé tartott, szédítő sebességgel, az ablakon átszüremlő sötétség is úgy rohant, mintha kergetnék. Asahikawa fényei összemosódtak, különösen a lampionok tömkelege, bár erről csak az tudott igazán, aki aznap besegített felszerelni azokat.
Mint Takaki Kaage.
Azonban nem sokáig élvezhette a lágy fénybogarak billegését a kora esti szélben. Sőt, valójában nem is figyelt rájuk. Már akkor sem, amikor készülődtek az ünnepségre. Rutinos, szakszerű mozdulatokkal rögzítette a kisebb gömböket és téglalapokat, de közben végig ábrándozott.
Tervei voltak. Valentin napon. Kinek nem?
A lengő alkonysugarakat utánzó könnyed lámpák alatt, kivétel nélkül tervek sokasága haladt el, kéz a kézben vagy magányosan vágyakozó szemmel. Édes illat töltötte be a levegőt, ha az ember elképzelte, pontosan olyan rózsaszín érzékeket gyújtott, mint az, ami ontotta magából.
A kisebb karnevál közepét egy vastag, mélyen barázdált törzsű, ám terebélyes cseresznye fa alkotta. Annak közelében, a kinyúló ágak alatt elterülő sziromágyon állt az, aki miatt Takaki Kaage jóformán még magáról a szerelemről is elfeledkezett. Valentin nap idején.
Hayashi Harumit egészen az alsó általános iskolás óta ismerte, de a kezdetekben nem kedvelte. Pontosan emlékezett az első alkalomra, amikor megpillantotta és a hirtelen támadt gondolatokra. A lány kedves, bájos természete illett a törékeny, karcsú alakjához és a derékig érő, csillogóan fekete hajához, ami klasszikus szépséget kölcsönzött neki. Azonban Harumi-chan szeme mást sugallt. Mandula alakja csak egy árnyalatnyival volt keskenyebb a valódi manduláénál, a sarka is megdöbbentően apró, cinkos vonással zárult le, amitől mindig úgy tűnt, mintha pajkosan villant volna arra, akire ráirányult. Fekete ónixként ragyogott a napfényben. És Takaki Kaage az első időkben meg volt győződve arról, hogy boszorkány van az osztályukban. Azután pedig különös egybeeséssel szinte mindig egy iskolába, egy osztályba kerültek. Harumi jól tanult, szorgalmasan, de a tekintete soha nem változott meg.
Így valahogy törvényszerűnek látszott, hogy Takaki Kaagénak kell beadnia a derekát és kénytelen kelletlen megszeretnie a lányt. Ami nem igazán volt kényszerű.
Ahogy kisebb korában elsőre megijedt tőle, úgy elsős gimnazistaként elsőre beleszeretett.
Takaki Kaage keserűen elmosolyodott, keze ökölbe szorult a térdén. A vonat még hangtalanul repítette egyre távolabb a szerelmesek fesztiváljától, a lánytól és az estétől.
A legrosszabbnak hitt megoldásokra az ilyen esetekben jön rá az ember. Legalábbis, akkor a legrosszabbnak hat. Ráébredt, hogy valójában mindig, világéletében, az első pillanattól fogva vonzódott a lányhoz, különben nem foglalkozott volna vele, nem szőtt volna meséket köré és nem vette volna egybeesésnek, hogyan fonódott valahogy össze Harumi és az ő élete. Nem kellett olyan erősen és szorosan, egy szerelmes számára maga a szerelem elég indok rá.
És Takaki Kaage mérhetetlenül szerelmes volt. Szerelmes. És szerelmes lesz, amíg él.
A maga tizenhat évével, soványsága minden rezdülésével, a láthatatlanság minden pórusával.
Merthogy a nagy rajongásban csak éppen arra nem gondolt, hogy a lány egyáltalán számon tartja őt?
Az este ékes bizonyítékul szolgált.
Takaki Kaage pedig kilazította a kezét és bosszankodva nézett a tenyerébe. Úton volt. Ennyi meg ahhoz bizonyult elégnek, hogy megjósolja a botrányt, amit az elszökéssel okozott. Az a haraggal vegyes üresség váratlanul megrémítette, amikor Harumi meglepett elutasítással viszonozta a pillantását, majd hűvössé fakuló bájjal elhátrált tőle. Nem pirult el, nem tétovázott, ahogy Takaki Kaage számított rá. Azt készséggel meghagyta a fiúnak, aki szégyenében elmenekült.
És menekül most is.
Három óra és ötvennyolc perc menekülés.
Nem tudott hátra dőlni, nem bírt megülni sem. Izgatta az utazás, izgatta, hogy ült, feszélyezte az, amit ott hagyott. Sóvárgott az után, akit ott hagyott. Még úgy is, hogy őt hagyták el.
A vonat plafonjára meredt. Mindig ezt fogja csinálni? Addig csűri csavarja, míg értelmetlenné válik és nyugodt szívvel arrébb rakja, mint más felelősségét? Egyfolytában ezen járt az esze, valójában akármikor a lányt képzelte maga elé vagy egyszerűen látta, azonnal megjelentek az első kérdés foszlányok. Ingerelte, hogy Harumi miatt, saját magán is el kellett töprengenie.
Pedig az, hogy gondolkodott rajta, nem segített.
A szerelmen nem segít a gondolkodás. Nem mintha kellene annak segítség.
Takaki Kaage életében először érezte úgy, hogy elhagyta önmagát valahol, két megálló között. A leendő férfiúi ereje meg száz megállónyi mélyen morzsolódhatott. Gyáva. Vesztes. Felelőtlen.
Vállat vont.
Most már mindegy.
Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan csendesült a háborgás. Bugyborékolt még benne, de nem akadályozta meg, hogy ismét a valóságban legyen. Megfogta a fejét. Egyre inkább belekeveredett.
Az órájára nézett, egyszer -kétszer, tehát egy órán át fordult hátra és bámulta vissza a vonat útját, kezdve Harumitól. Mert tőle indult el.
És még tartotta magát a remény, hogy hozzá is fog visszatérni.
Kevesen maradtak a hosszú kocsiban, a fiún kívül mindössze ketten-hárman üldögéltek nyugodtan vagy félig bóbiskolva. Későre járt, a fesztiválnak régen vége lehetett. Be kellett vallania, hogy nem tartozott a rosszfiúk közé. De a jók mellé sem állhatott be bűntudat nélkül. Amit elhatározott, azt megtette, bár eddigi életében senki sem számított annyira, hogy erről tudjon. Hogy tudja, milyen igazából. Hogy mi jár a fejében.
Felderengett Harumi tekintete. Ekkor döbbent rá, hogy a vallomás hatására, a lány elvesztette azt a furcsa csillogást egy pillanatra, ami annyira jellemezte. Eltűnt az a ragyogás, a csiszolt ónixból széndarab lett, a cinkos szemsarok kisimult. Maszk. Maszk lett belőle.
Takaki Kaage nem volt költő.
Egy tollvonásnyi művészi véna sem szorult belé. Azonban, ahogy így nézte a jelenetét, mintha felébresztette volna lányt.
Furcsa egy gondolat.
Felébresztette, éppen a szerelmesek ünnepén. Túlságosan tolakodott volna? Halkan, szinte suttogva szólította meg és ugyanilyen finoman -ha nem vegyült bele némi szégyenlős árnyalat-, vallotta be az érzését. Nem érzéseit. Érzését. Csak egy volt belőle, egy és megismételhetetlen. Mint a lány. És mint az összes róla szóló álma.
Takaki Kaage valóban nem mondhatta, hogy költő lett volna.
De mégis, ki nem az ha az álmairól van szó?
Három óra és ötvennyolc perc.
Ennyi időbe telt, míg mérföldek választották el az álmától.