Ha már elindultunk, akkor kezdjünk bele. Figyelsz? Az istenekre, tedd már túl magad rajta, hogy felmegyünk! Észre sem fogod venni. A futást is kibírtad. Mi az, hogy épphogy? Képtelen lennél így tiltakozni, ha tényleg épphogy. Jó, jó kezdem, csak nem akarom, hogy a hallgatóságom idő előtt kipurcanjon. Igen, a kipurcan is normális, emberi szó, ne akadj már fenn mindenen, mert sosem jutunk el a végére. Na.
Ez a történet sokkal ősibb, semmint bárki, a mai világban felfogná a valódiságát. Ismered a teremtésmítoszokat? Mostanság mindössze így emlegetik már őket. Pedig az ősidőkben még mélyen hittük ezekben, az életünk része volt. Még nekem is. Meg az ősödnek. Meglepődtél mi? Az ősödről mesélek, aki remek cimborám. Dehogy halt meg, Éjmadarász és a halál? Bár, hogy nem járt jól, az tény.
Ennyi év után kissé berozsdásodtam, úgyhogy ha nagyjából jól számolom, több, mint négyezer évvel ezelőtt kezdődött. Az is lehet, hogy még öregebb vagyok, azonban nézd el nekem, nem emlékszem. Néha muszáj felejtenem, hogy a fontos emlékeket megőrizzem.
Egy Yarijama nevű faluban születtünk Éjmadarász és én. Igaz, jómagamról túlzás azt állítani, hogy csecsemő voltam. Inkább szórakoztatónak tűnt újra kezdeni. Tehát Yarijama falvának egyik kis házában láttuk meg a holdvilágot. Pontosabban Éjmadarász. Az én történetem egy másik történet.
Tudod-e, miért nevezték a falut Yarijamának, azaz Lándzsahegynek? Az emberek úgy tartották, hogy Izanagi és Izanami, az istenpáros, a káosz tengerén evezett, amikor parancsot kaptak, hogy teremtsék meg a világot. Ezt követően fogták a híres lándzsájukat, aminek a nyílhegyét jádekőből faragták, majd leszúrtak vele a tenger mélyének egy pontjára. Aztán kavarni kezdték a vizet egyre sebesebben és sebesebben, amíg a tenger részecskéi összesűrűsödtek és lassan egy kis földdarabbá keményedtek, ami később növekedésbe fogott. Ez volt az első sziget, amit megteremtettek, azonban a megszentelési szertartásnál Izanami véletlenül megszólalt, amit nem szabadott, hiszen ő volt az asszony. És az asszonyi erény megköveteli a hallgatást a rítusoknál. Izanagi dühében megszidta, majd úgy döntött, kezdjék előröl a szertartást. A megszenteletlen sziget elsüllyedt, ám a helyén alakították ki a későbbi Japán szigetét.
Yarijama faluja a hitek szerint éppen ott épült, ahol a lándzsahegy a tengeraljnak ütközött, ezért lett a neve, tiszteletadásképpen Yarijama.
A telihold gyönyörűen ragyogott a hűvös éjszakában, amikor Éjmadarász hangja átszelte a friss csöndet, anyja sikolyai után. Különösnek hatott, sosem hallottam egy újszülöttet ilyen keservesen sírni. Két- három éves lehettem emberévekben, de be kellett takarnom a füleim, különben csatlakoztam volna hozzá. Eleinte azt hitték baj történt, mert a kisfiú egyszerűen nem akarta abbahagyni a sírást. Ordított, ahogy a torkán kifért, erősen, zengőn. Nehezen fáradt. Aztán felnyitotta a szemét és az apja megbabonázva tartotta a karjában az örököst. A sötét íriszen kékessé vált a holdsugár, kisvártatva a falu összes lakója kíváncsi lett a delejes szemű gyermekre.
Később ez lett az átka, kiderült, miért kapta az istenektől. Erről nem írnak sehol és nem is maradt fenn. Ahogy nőtt, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy valami nincs rendben vele. Csecsemőkorában még a népi babonák elrejtették a gondot, nem hagyhatták, hogy a telihold a gyermekre süssön. Azonban két-három őszi hold múlva sem aludt azokon az éjjeleken. Minduntalan az ablakban találták, ha nem sikerült kiszöknie a házból, amit egyébként értékeltem, az esze korán megmutatkozott. Ezt a szokást ellenben csak ő élvezte. A saját szenvedélyét pusztán ő tartotta természetesnek. Tehettek vele bármit, elzárhatták, az apja megverhette, az anyja sírhatott a fülébe, a kis Éjmadarász továbbra is csodálta a holdat. Az évszázadok legfinomabb megfogalmazásával élve, holdkóros volt a szerencsétlen. Néha-néha farkaskölyöknek vagy kutyakölyöknek gúnyolták a falubeliek, amiért idősebb korában, teliholdkor kimászott a tetőre és nem tett egyebet, mint bámulta azt a fényes korongot az éjszaka egén. Tanácsoltam neki egyszer, hogy vonyítson már legalább, hadd örüljön a tudatlan népség, de ennyire nem volt jószívű, amit meg is értettem.
Ezért kapott későn nevet. Pedig mindenki azt hitte, ráaggathatnak majd hamar egy rosszindulatú megszólítást, ami idővel valósággá válik és a kisfiú hozzá idomul. A Vadász-klán különösen érzékeny volt erre, mert mindegyik egy gőgös, felfuvalkodott alak lett, mire elérte a felnőtt kort. Mert ők voltak vadászok és ők látták el a másik két klánt a Harcosokat és a Védelmezőket. Tulajdonképpen testvéri kapcsolatban álltak egymással.
Nem élt olyan sok ember a földön, mint most, ezért lehetett ilyen egyszerűen besorolni mindenkit valahová. Mellesleg a betegségekre nem jelentett igazán semmi gyógyírt. Akit egyszer elkapott a kór, vagy belehalt vagy olyan hülye lett, hogy további szolgálatra alkalmatlanná vált, ezért mások keze által halt meg. Ne nézz így Takaki, valahol rendben volt ez. Kevesebb bajjal járt és az emberek kevésbé gondolták túl a saját életüket. Aztán, ekkor szellemek keringtek még többségében. Azok voltak a jó idők!
Szokássá vált az, az előbbiek következtében, hogy a gyermekeknek későn adtak nevet. Olyankor mindegyik klán a maga módján végezte a szertartást, a Vadászok esetében a kölykök vadásztechnikája alapján. Azt is figyelembe vették, hogy kinek a családja egyébként miben jeleskedik. Vártuk mindannyian, hogy a kisfiú a madarak elkapásához fog érteni a legjobban, mint a madarászok újabb tagja. Mindig izgalommal járt ez, mert bár ugyanazt a célt tűzték ki, mégis, egy jó vadásztechnikából eredő név megalapozhatta akár a gyermek egész életét. Sosem gondoltuk volna, hogy ebben is ki fog tűnni. Jelentősen. A kedves cimborám így lett Éjmadarász.
Ő tizenkettő volt, én tizennégy-tizenöt, mikor egy éjszaka kiszöktünk a házainkból és elindultunk a szokásos utunkra. Ha éppen nem bolondította meg a telihold, remek gyereknek láttam, fürge, élénk és a velejéig rossz. Legalábbis mindig akadt valaki, aki rossznak nevezte. Ez már csak így ment, senki sem számított békés gyermek évekre.
Emlékszem azon az estén tán felhők takarhatták a holdat, mert szokatlan sötétség derengett, vakon léptünk, figyelve minden reccsenést a talpunk alatt. Egyik közös vonásunkként kéjesen borzongtunk a veszély csiklandozására a gerincünkön és igyekeztünk kalandosabbá tenni az időt. Falként vett körül minket a feketeség, azt hihette volna az ember, hogy nemsokára beleütközik, de ehelyett magába szippantott. Az apró neszektől szapora szívveréssel lopakodtunk, mikor meghallottunk egy madárhangot. Pontosabban Éjmadarász, mert nekem egy tüske felsértette a talpam a mezítláb járás átkaként, amiatt szitkozódtam magamban.
-Rézkarc, fülelj! -szólt rám suttogva.
Elfordítottam a fejem, hogy engedelmeskedjem, de a fájdalmas lüktetés a koponyámban zengett tovább. Aztán, ahogy féllábra álltam csillapodott, ekkor hallottam meg. Messziről, jó messziről gyenge csiripelést hozott a szellő. Mire felocsúdtam a kis vadászhaveromnak hűlt helye lett. Nyakamban szedve a lábam, a tüskével sem törődve, a félelemtől összeszorult torokkal rohantam utána. Eleve elvárták tőlem, hogy ha már vén fejjel mellé szegődtem, akkor vigyázzak is rá. Már akkor furcsa logikájuk volt az embereknek.
-Cimbi! Hé cimbi! -kiáltottam suttogva, miközben óvatosan kapkodtam a talpam.
Névtelen lévén jobbára Cimbinek hívtam, mint ahogy másképp mindenki Kölyöknek. Mitugrásznak. Bolhának. Azért pontosan érzékelte, mi szólt neki.
-Cimbi!
-Pszt! -mentem neki a pisszegésnek.
Majdnem fellöktem, de jómagam tovább csúsztam a lendülettől, így mellette torpantam meg. A hang elnémult. Váratlanul megéreztem a kezét a vállamon, majd guggolásba kényszerített, amitől újfent lüktetni kezdett a tüske a bőrömben. A tenyere a számat takarta el, amíg fel nem hangzott újra a füttyögés, de ezúttal erőteljes zengéssel. Istenekre mondom, szép volt. Kedves, vékony pittyegés.
Egyszerre tompa, alig észrevehető toppanás ütötte meg a fülem, majd kisvártatva levelek surrogása zavarta meg a szinte halott némaságot. A hang váratlanul elhalt, majd Cimbi káromkodása keveredett egy puffanással:
- A jó büdös...
-Hé! -szóltam rá. -Vigyázz a szádra!
-Bagoly mondja -morogta válaszul. -Segíts már!
Kimeresztettem a szemem, hogy körvonalazódjon a környezet előttem, csúszkálva kezdtem el keresni. Egy jajdulás jelezte, hogy sikerrel jártam. Ösztönös megérzéssel a hóna alá kaptam és talpra állítottam. Szinte lihegett, éreztem, ahogy a testének melege szélesebb aurát öltött, meglegyintve engem.
-Sikerült -suttogta diadalittas meglepettséggel. -Rézkarc, sikerült! Elkaptam! Elkaptam!
-Mit kaptál el? -értetlenkedtem.
Orrba nyomott, az öklét közelebb akarta hozni hozzám. Két tenyerét határozottan összezárta, mégis lágyan tartotta össze. Megérintettem az ujját, hogy nyissa szét és bedugtam a sajátomat a kis résen. Tollas kis testet tapintottam ki, rémült dobbanásokkal egyetemben. A madár volt. Mitugrász megfogott egy tenyérnél is kisebb madarat a holt sötétben, nagyot zúgva a faágról.
-Azt a mindenit! -hebegtem pislogva.
Embertől nem vártam ilyet. Különösen, hogy ezután a madárral való bánásmódja finom maradt, nem ölte meg azonnal. A kis élet még ott pihegett a kezei között.
Ez körülbelül akkora dolog volt nekem, minthogy még rejtve maradt a kilétem, ennyi év után is. Igaz az utóbbi valójában az emberek ostobaságát szimbolizálta, de akkoriban magamtól sem vártam túl sokat. Minek görcsöltem volna?
-Ez már döfi -jegyeztem meg, tudtam, hogy a kölyök dicséretet várt. -Mihez kezdesz vele?
-Mihez kezdenék? -hangzott az értetlenkedés most felőle. -Elengedem. Szegényre a szívbajt hoztam.
-Bizonyíthatnál vele. Végre nevet kaphatnál. Szívesen leszek a tanúd, tudod, hogy hiába vagyok a barátod, sosem hazudtam még senkinek.
-Akkor most fogsz, megkérlek rá. Semmi sem történt ma.
Némán bámultam arra a helyre, amerre sejtettem, magam mellett alig valamivel. Majd felderengett az alakja, ahogy a hold elől elkúsztak végre a felhők, derengő félhomály véve át a teljes feketeség helyét. Megszokhattam volna már, hogy örökké hátast dobtam tőle. Azonban ez új volt. Ódzkodott valamitől, ami a névvel járt volna együtt és még nekem sem merte bevallani. Néha pedig zseniális érzékkel, ahogy a madarat, úgy a gondolataimat is elkapta.
-Ha vadász leszek, ölnöm kell. Nem akarok ölni.
Előre nyújtotta a karját és széttárta a tenyerét. A kismadár egy borzas gömbnek tűnt a lapátszerű tenyerekben. Riadtan forgatta a fejét, majd űzött mozdulattal elrugaszkodott és kétségbeesett meneküléssel messze szállt. Oda, ahová már nem ért el a halvány fény.
-Ezt a hold mondta neked? -érdeklődtem, miután Cimbi az égre pillantott.
Megvetően siklott rám a tekintete, de azért elmosolyodott.
-Hülye.
-Én? Ki zúgott bele a holdba úgy mégis? -kérdeztem immár ironikusan.
-Nem zúgtam bele. Lehet, neked tökéletes ez az élet, de nekem hiányzik valami.
-És a holdban benne van?
-Nem. Bennem van. A hold csak segít, hogy ne itt legyek.
A zagyva válaszokat hallva megráztam a fejem. Ez tényleg agyalágyult! Miért akarna máshol lenni? Ha meggyőztük volna a falubelieket a képességéről, arany élete lehetett volna! Szinte isteni.
Tudod Takaki, a barátság néha átvisz egy másik spirituális síkra, az akkori esetemben a kutyák szintjére. Úgy tettem, mint aki elhiszi, hogy Éjmadarász az, ami lenni akart. Igaz, halvány fogalma nem volt arról a bizonyos célról, nekem meg pláne nem. Azonban úgy éreztem, ott megosztott velem egy titkot, amit viszonozni illik.
-Cimbi, kösz, hogy beavattál. Most már mindent értek.
-Dehogy értesz -nézett rám kétkedve.
-Na jó, tényleg nem -bólintottam. -Próbálkozni fogok, ígérem.
Idejében elléptem az ölelése elől. Némi görccsel a gyomromban emeltem falként a kezem, így hárítottam el a magyarázatot. Éjmadarász tizenkét évesen még érzelmes gyerek volt, legalábbis kimutatta. Később azért megneveltem, hogy ne legyen ebből problémája.
-Nos, ha már így benne vagyunk a lelkizésben -jegyeztem meg, enyhítve a csalódottságát. -Nekem is be kell vallanom valamit.
Érdeklődő csend.
-Valójában nem vagyok Puszta Kéz fia.
Még mindig csend.
-A nevemből sejtheted. És valójában -akadtam el.
Ha a gyerek üvöltve elrohan mellőlem és árulkodni kezd, vagy még hülyébb sors várt volna rá vagy már megint szedhettem volna sátorfámat. Ehhez meg nem fűlött a fogam. De, ha már belekezdtem...
-Szóval valójában, nem vagyok ember. Egy kicunével állsz szemben. Egy róka szellemmel.
Csend.
Szinte hallottam, ahogy leesik neki, azon a ponton tört ki belőle a röhögés.
Éppen úgy, mint... Takaki, vegyél levegőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése