Túlzás lenne azt állítani, hogy sok időbe telt, míg elhitte. Egészen pontosan, amíg a házainkhoz nem értünk. Cimbi szótlanul nézett körbe, mielőtt átosontunk volna a gyűlések terén, nehogy meglássanak minket. Talán, ha tíz megtermett férfi elnyúlt volna fekve egymás után, akkor kiadták a kör átmérőjét. Az egész falu körkörösen lett felépítve, védelem szempontjából ezt tartottuk a legideálisabbnak. Ezzel talán már hamarabb felfedeztük a falanx harcmodort, mint a görögök, -ahogy mostanában elterjedt. A házak kis távolságra álltak egymástól, bár ez akkoriban nem jelentett gondot, lévén, hogy sem utcákat nem alakítottunk ki, sem szívbajosak nem voltunk a szomszéd életét illetően. Alacsony, egyszerűen díszített, saját kezűleg épült kunyhókban laktunk. A Vadászok klánja szemében csak az elejtés létezett, többnyire a feladatok töltötték ki az életünket. Ehhez alkalmazkodtunk mindenben, a házainkban, a kapcsolatainkban. A vadászatokhoz gyakran egy maroknyi ember kellett, így hát a legkifizetődőbbnek tűnt elhagyni a torzsalkodást. Az egész napos hajsza miatt pedig, nem maradt másra energia. A Harcosok ugyanígy álltak hozzá, egyedül a Védelmezők között akadtak néha gondok. Azok sem voltak a mieink.
Cimbi hirtelen hátrébb húzódott, amivel alaposan átgázolt a lábamon. Amilyen sebes ügyességgel kapta el a madarat, olyannyira elvétette ezúttal, hogy észre ne vegyenek. Némi surrogás és halk beszéd után, rájöttem, miért.
-Tudom, hogy ott vagytok -hangzott a finom, lágy hang, amibe általában az én hátam is beleborsódzott.
Pedig Cimbi szeretett bele végzetesen, velem ellentétben. A lány alakja szinte eggyé vált a környezettel, valóban, pusztán a furcsa, trillázásszerű megállapítás jelezte, hogy ott volt.
-Affenébe -motyogta Cimbi, mire együttérzően megveregettem a hátát.
Bosszúsan fordította hátra a fejét, mire rájöttünk a kellemetlennek tűnő pozíciónkra. Ijedten rebbentünk szét. A pletykák már abban az időben is szétszedték az embert. Cimbi hősiesen összeszedte magát és kicsúszott a lány elé.
-Honnan tudod, hogy nem csak én vagyok? -érdeklődött sután.
-A madár sem képes elhagyni az árnyékát.
Meghökkentem a hasonlaton, kénytelen-kelletlen igazat adtam a lánynak. A ki nem mondott dolgok olyanok lehettek, mint az árnyék. Cimbi és köztem sosem esett szó arról, hogy miért barátkoztunk vagy miért tengettem mellette emberi mivoltomat. Elfogadtuk mindketten.
-Ez igazán fájt -szólaltam meg vigyorogva, azonban nem fedtem fel magam jobban.
Ezzel alattomos módon rávettem, hogy közelebb lépjen Cimbihez, aki árgus szemekkel figyelte a lányt. Jól leplezte ugyan, de a tekintet mozdulatlansága és a lélegzetének visszafogása elárulta számomra. Intettem a fürkésző szempárnak, majd a lány nyugodtan kiegyenesedett és alig egy ujjnyi távolsággal a karjaik közt, a barátomhoz fordult.
-Mit kerestek itt éjnek évadján? Tilos kinn tartózkodni ilyenkor.
-Bagoly mondja, Madárdal -néztem az egyöntetű feketeségre felettem.
Cimbi hallgatott.
A lányt Madárdalnak hívták, illett is hozzá. Vadászata nyugodt, kedves, már-már bosszantóan könnyed volt. Minden alkalommal halkan, trillázva fütyörészni kezdett, a madártól egy-két lépésre. Megtévesztette a kis tollas jószágokat, amik teljes bizalommal röppentek felé, neki csupán annyi dolga maradt, hogy finoman elkapja őket. Lány mivolta miatt nem ölhette meg őket.
Talán ezért szerette a későbbi Éjmadarász is.
A Vadász klán teljes társadalma vadászott, a nőknek viszont megtiltották, hogy öljenek. A férfiak úgy tartották, elegendő, ha csak ők mocskolják ezzel a lelküket. A nők tisztasága elsőbbséget élvezett. Az idő is őket igazolta, mert hiába voltak erősek az asszonyok, ösztönösen sem vonzódtak a gyilkoláshoz. Madárdalt pedig a lehető legszebb, legtisztább leendő nőnek titulálták gyermekként is.
Magyarán szólva, érte csorgott az összes hímnemű nyála, a vele egykorúak közt.
Cimbinek meg előnye volt, úgy tűnt, a lány vele beszélgetett a legszívesebben.
-Gyakorolok -jelentette ki Madárdal közömbösen, mintha ez mentesítené a tilalom alól.
-Egy lélek sincs a közelben rajtunk kívül -jegyezte meg Cimbi.
Végre feloldódott a lány társaságában.
-Nem tudtam aludni -érkezett a következő vallomás. -Ezért jöttem ki gyakorolni.
-Nem félsz a szellemektől? Tudod, hogy éjjel ébrednek a gonoszabbak.
A lány elmosolyodott.
-A megérzésem rosszabb volt.
Hátrahőköltünk Cimbivel. A híres női megérzés. Számtalanszor hallottuk már, mekkora ereje van, minthogy az asszony igazának is. Neki mindig hinni kellett, ha létezett az a bizonyos igazság, ha nem, különben a leggonoszabb szellem ragadta el tőlünk.
Mi húzzuk a rövidebbet. Ezért volt nehéz a férfisors valójában. Időbe telt, míg megtanultuk méltósággal viselni az állandó vereség ködét a fejünk felett. És úgy tenni, mintha mi akartuk volna és hallatlanul boldogak maradtunk volna tőle.
-Miféle megérzés? -érdeklődött Cimbi visszatérve a kábulatból.
-El fogsz menni.
Gyorsan szaladt ki a lány száján, a trillázásban elveszett az éle, mint ahogy mit érezhetett ő maga, ennek következtében.
-Pardon? -érdeklődtem az értelmetlen jóslattól. -Minek menne el?
Madárdal azonban rám sem hederített, Cimbire bámult hosszan és sokkalta szomorúbban ismételte:
-El fogsz menni tőlünk.
-Miért?
Cimbi már akkor ilyen volt. Nem akadt fenn a mondandón, míg nem ismerte teljes valójában. Madárdalt hallgatni egyébként is felért egy jóleső meditációval.
-Nem tudom, de nem maradsz köztünk.
-Kösz a bővebb felvilágosítást -szúrtam közbe, mire mérgesen rám pillantott.
Belerondíthattam valamibe.
-Arról nincs megérzésed, hogy én vele megyek-e? -érdeklődtem udvariasabban.
-Te azt csinálsz, amit akarsz.
-Jaj de jó! -lélegeztem fel.
-Ti még nem válaszoltatok arra, hogy mit kerestek itt? -terelte vissza a témát a lány.
Beljebb húzódott a fák takarásába, Cimbi követte a példáját. Észrevettem, hogy minduntalan és önkéntelenül egymás közelében álltak. Ha nem a fiú, akkor a lány tett érte. Szellemszívem telecsordult meghatottsággal, bár Madárdal megérzése még bennem is nyomot hagyott. Pedig nekem eshetett -és esett- a legkevesebb bajom. A láthatatlanul bimbódzó románc kettejük között, még nehezebb akadályokat gördíthetett Cimbi elé.
A kis éji madarász elé. Éjmadarász.
Jól hangzott. Párszor megismételtem magamban.
Éjmadarász. Éjmadarász.
Bitangul jól hangzott. Mint egy későbbi szamurájnév. Meg aztán illett a gyerekre. Az én fiam, Éjmadarász! A Sötétség Misztériuma! A Favágók Riogatója! Aki egy az egyben Vadász, Harcos és Védelmező! Akire elég a lánynak csak rágondolni és bátor, nemes fiút szül!
Azt hiszem túlzásokba estem. Azért reméltem még akkor, hogy valami csurranni fog nekem is ebből.
-Éjmadarász -morogtam a sötétségbe.
-Mi? -fordult felém azonnal a fiú.
-Csak annyit mondtam, hogy jó kutya -rötyögtem fel.
Elsőre hallgatott a nevére.
-Fiúk, magyarázat nélkül félreértem -ébresztett minket a lány hangja.
Mindenki belezsongult a saját gondolatmenetébe. Valószínűleg Cimbinek, azaz frissen keresztelt Éjmadarásznak egyéb gondjai is akadhattak, azonban a békesség kedvéért elnapoltam ezeket a sejtéseket.
-Pusztán azt lehet félreérteni, amit félre akarsz érteni -böktem oda, mire rácsapott a karomra. -Au! Értem, értem Tisztaság Oltára, nem gondolsz te semmit sem. Bár akkor a Hülyeség Oltára lehetnél. Au, fejezd már be!
-Szerintem ne fokozd -szólt rám Éjmadarász.
-Akkor mondd el neki -vágtam vissza. -Rajta. Úgyis téged érint.
Az eddigi legostobább tanácsom volt, az évezredek alatt. Még most is bánom. Madárdal valóban szerette Éjmadarászt, azonban azzal nem számoltam ifjonc koromban, hogy a szeretetnek mekkora ereje van. Ha mindenben az egyensúly a lényeg, a szeretetnek kellett legyen rossz oldala. Rossz oldalai. Nem mintha sokszög lenne a dolog. A vágyódás, az elvesztés és az ellentétes hatások.
Nem eskettük meg, hogy titokban tartja Éjmadarász technikáját. Az újonnan felfedezett technikáját.
Megkértük, hogy csalogasson nekünk egy madarat a nem messze himbálódzó ágra a fejünk felett. A lány engedelmeskedett, hangja nyomán kettő-három madárnyi szárnysuhogás töltötte be a levegőt. Pontosan hallottam a madarak közti különbséget, egy pelyhesebb, fiatalabb, szinte fióka landolt a fán, hogy pihenjen. Kisvártatva egy "mamaszerű" teltebb alak telepedett mellé. Hátráltunk négy-öt lépést, majd a lánnyal Éjmadarászra szegeztük a tekintetünket. Ő kihúzta magát, megropogtatta szélesedő vállát, majd kissé meghajolt, támadó helyzetbe mozdult. Bőre alatt megfeszült az egész izomzat, lerítt róla, hogy iszonyatosan koncentrált. Majd ugyanazzal a lendülettel, sebességgel és ügyességgel ugrott a fa törzsének, tovább lökve magát az ág felé. Ma már azt mondanád Takaki, mintha kiszámította volna előre. Éjmadarásznak azonban hirtelen éledtek fel az ösztönei és ártatlanul hitt nekik. Hogy így kell tennie. Lehetséges ezért ügyetlenedtetek el az idő haladtával. Elfelejtettetek bízni az ösztöneitekben. Bűnbankká kiáltottátok ki őket.
A madaraknak nem maradt lehetőségük segélykérően felcsipogni, a kérges surrogás és egy hatalmas puffanás után, Éjmadarász mindkét markában rejtőzött egy-egy példány. Ujjongva ugrottam egyet, a levegőbe ütöttem, majd azonnal mellé léptem, hogy segítsek neki felkelni. A fiú azonban remegett és kis híján összecsuklott, ahogy elengedtem.
-Mi történt? -kérdeztem.
-Megöltem -nyögte olyan hangon, mintha magába döfött volna, lehelte szinte a szavakat. -Rézkarc, megöltem az egyiket. Rosszul estem. Nem vigyáztam rá.
Reszketve nyíltak szét az ujjak, felfedve az immár élettelen testet. Én pedig megéreztem a könnyei illatát. Visszafojtva, hangtalanul sírt és egy pillanatra képes voltam az ő fejével gondolkodni. Enyhe hányinger fogott el, ahogy a kezembe csúsztatta a madarat. Amilyen gyorsan csak tudtam, eltemettem, megköszönve neki, hogy nekünk adta a halálát.
A halálnak is megvan a szépsége, meg kellett köszönnöm, hogy átadott egy keveset ebből meg egy kis tanulságot.
-Elképesztő! -motyogta a lány. -Én alig érzékeltem a madarakat, már darabra is.
Szótlanul hallgattam, míg átvillant rajtam, hogy a lány talán annyira nem ártatlan. Megszorítottam Éjmadarász vállát, úgy figyeltem, hogyan csapódott le a mutatvány a közönségünkben.
Madárdal hasonló hitben lehetett, mint én, hogy a fiúnak kizárólag jól jöhetett ez. Végre tekintélyt, megbecsülést, a szüleinek boldogságot hozott volna. Azonban a fiú nem volt még felkészülve. Talán azért kaphatott legkésőbb nevet, mert meg kellett tanulnia együtt élni az életek kioltásával. Néha arra gondoltam, utazásunk során, hogy Éjmadarász még Madárdalnál is tisztább lelkületű. Születésénél fogva.
Madárdal meg úgy árult el minket, hogy mi váltunk bűnösökké a jogtalanul érzett harag miatt.
És ezzel saját maga váltotta valóra a megérzését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése